A szimfonikus metál egyértelműen haldoklik. Ez az a műfaj, ahol már minden el lett mondva, minden ki lett próbálva. Már a stílus nagyjai is nehezen maradnak életben, kénytelenek váltani ( a Nightwishből filmzene lett, minimális metállal, az Epica elkanyarodott a death metál felé, a Within Temptation az új, popos felfogással pedig a kevésbé rocker közönségnél keres menedéket). Ezen a halott színtéren nagyon üdítően hat, ha valakinek újszerű ötlete támad. Ilyen pl. a hazai Leecher. Zeneileg újat ugyan nem mutat, de amit csinálnak, azt profin, a gitárokat helyettesítő csellók pedig látványosak, tehát minden rendben.
Őszintén megvallva nem igazán vagyok oda a magyar zenekarokért, egy kezemen össze tudnám számolni azokat a bandákat, amiket tartok valamire. Még ennél is kevesebb az olyan hazai, amit kifejezetten szeretek, a Leecher viszont ide tartozik. Még 2011-ben volt szerencsém megismerni őket, amikor az Epica előtt léptek fel. Akkor inkább voltak aranyosak, mint jók, de ez nyilván csak az izgalom miatt volt ( azért egy Epica előtt játszani nem lehet semmi). Ezután a Yukban találkoztam velük újra, ahol még az EP-jüket is megvettem. Szép lassan belopták magukat a szívembe, és akkor jött a hír, hogy abban a formában nem működnek tovább. Sajnáltam, aztán szép lassan el is felejtettem őket, idén viszont egy kedves ismerősöm által újra felfedeztem a zenekart.
Általában, ha egy banda énekest vált, akkor le is húzhatják a rolót (mekkora bortány volt pl. a Nightwishnél, akik jelenleg harmadik énekesnőjüket fogyasztják). No de nem itt. A Leechernek még jót is tett, hogy a Sharon Den Adel - klón Stefán Kornélia helyét Horváth Anett vette át. Most volt alkalmam először látni őket az új felállásban, és még jobban levettek a lábamról, mint eddig. Egyrészt, mert az új frontfrau kilométerekkel csinosabb elődjénél, másrészt pedig hallhatóan képzettebb. És persze világosan látszik rajta, hogy élvezi, amit a színpadon csinál, tehát panaszra semmi ok.
Szoktam volt mondani, hogy az a zenekar, aminek legalább egy olyan száma van, amit sosem unok meg, már maga a tökély. Nos, itt nem egy ilyen van, az Encore, az Up To The Lights, és az Eclipse nálam napi betevő, de a többit sem hanyagolom. Legnagyobb örömömre mindhárom kedvencem elhangzott, az Eclipse közben végig vigyorogtam. És hiába volt ez a koncert nagyon-nagyon rövid, megbántam volna, ha kihagyom. Szükségem volt már egy igazi girl-power-re, amit maradéktalanul meg is kaptam. Várom már a következő alkalmat, mert ilyen élményt csak kevesen tudnak adni. Aki pedig szereti az igényes, nőcikés metált, az mindenképpen figyeljen oda rájuk. Egyszer még nagyon nagy név válhat belőlük.
