Rég volt 1989. Marilyn Manson idén 25 éve, hogy megkezdte karrierjét, ez alatt a negyed század alatt hatalmas utat járt be. Rengeteg arcát megismerhettük, volt ő Antikrisztus, nemtelen földönkívüli, belekóstolt a burlesque világába, és hős szerelmes vámpír is volt. Zeneileg is sok arcát ismerhettük meg, hiszen a 25 éves pályafutása alatt soha nem adott ki két egyforma albumot. Ezt a szokását még ma is tartja.
Sokan a 2007-es Eat Me, Drink Me után leírták főhősünket, pedig az egy óriási album volt, ám ami ezután következett, arra nincs mentség. 2009-ben a The High End Of Low óriási bukás volt, a hozzá tartozó sikertelen turné utóíze talán még mindig ott van az ember szájában. Ezután Mr. Manson évekre el is tűnt, majd 2012-ben ismét színre lépett, hogy rászabadítsa a hallgatóságra a Born Villain-t. Ez a lemez is elég felemás lett, bár körökkel jobb, mint bukott elődje (itt jegyezném meg, hogy a The High End Of Low-n baromi jó dalok vannak, csak a tálalás egy rakás moslék). Rendhagyó módon főhősünk nem tűnt el ismét évekre, folyamatosan turnézott, és csöpögtette az információkat, míg végül 2015-re napvilágot látott a The Pale Emperor.
Első hallgatás után megszólalni sem tudtam. Manson most nagyon beújított, beállt blues énekesnek, és mesterien ötvözte ezt az újító ízt a régi recepttel. Tulajdonképpen ez az album bejárja az egész karrierjét, hangulatában az egyes dalok szinte mindegyik albumról megidéznek valamit. De nem pofátlanul.
Elsőre talán negatív élmény lehet, hogy a lemez lassú. Nem is pörög fel, egyedül a klippes Deep Six kivétel ezalól. De a dalok annyira változatosak, hogy ez az egyhangú tempó nem is zavaró.
Kiválóan nyit a lemez a Killing Strangers-szel, ez egy lassan hömpölygő, nyomasztó dal, kezdésnek kiváló. Ez után következik a már említett, ugrálós Deep Six, és a már kislemezként megjelentetett Third Day Of A Seven Day Binge.
A The Mephistopheles of Los Angeles kellemesen nosztalgikus, az ezredfordulós Holy Wood albumot juttatja eszembe, a Warship My Wreck pedig egy igazán szívbemarkoló ballada. Manson mindig is mestere volt az ilyen daloknak.
A menetelős Slave Only Dreams to be King is telitalálat, feszes, lüktető, ahogy a tapsikolós The Devil Beneath My Feet sem mellényúlás.
A Birds of Hell Awaiting kicsit emlékeztet a High End of Low-on lévő I Have To Look Up Just To See Hell-re, azzal a csavarral, hogy még egy The Beautiful People-re emlékeztető gitárbetét is belekerült.
A már szintén ismert Cupid Carries a Gun félakusztikus remekmű, a végefelé egyre gyorsulva, igazán húzós darab.
A lassú, merengő Odds Of Even zárja a sort, hogy aztán zavaró csend és üresség boruljon a hallgatóra.
Marilyn Manson most tényleg összekapta magát. Egy érett, átgondolt albumot adott ki a kezei közül, amivel bebizonyította, hogy még mindig ő a fémzene császára. Köszönjük, Manson!
Dallista:
1. "Killing Strangers" 5:36
2. "Deep Six" 5:02
3. "Third Day of a Seven Day Binge" 4:26
4. "The Mephistopheles of Los Angeles" 4:57
5. "Warship My Wreck" 5:57
6. "Slave Only Dreams to be King" 5:20
7. "The Devil Beneath My Feet" 4:16
8. "Birds of Hell Awaiting" 5:05
9. "Cupid Carries a Gun" 4:59
10. "Odds of Even" 6:22
