Kettős érzéseim vannak ezzel az albummal kapcsolatban. A Leaves' Eyes zenéjére mindig is jellemző volt a misztikus és sokszor népies hangzás, ez emelte ki őket a stílus nagy masszájából. Ezen a lemezen ez nincs meg, szóval picit csalódtam bennük. Másrészt viszont soha nem voltak ennyire egységesen erősek, aprólékosan kidolgozottak a dalaik. Óriási munka van ebben a lemezben, ami az elejétől a végéig érződik is. Ám mégsem sikerült kikerülni az üresjáratokat.
Sokkal több szerep jut például Alexnek, mint eddig bármikor, Liv hangja pedig sokkal erősebb, operaibb, mint az előző korongokon.
A Symphonies of the Night nem hoz semmi újdonságot. A stílus kötelező sablonjaiból építkezik, szóval aki friss, újszerű ötletekre számít, messziről kerülje el a csapatot. Azonak viszont erősen ajánlom, akik szeretnének pár kellemes percet okozni maguknak, hiszen annak ellenére, hogy a lemez sablonos, tele van nagyszerű pillanatokkal. Mert a kötelező elemeket is tudni kell jól használni.
Nagyszerűen indul az album a klipes Hell To The Heaves-szel, a húzós gitár és a lüktető refrén garantáltan telitalálat lesz mindenkinél. A következő Fading Earth tipikus sláger a'la Nightwish, nem is nagyon kelti fel a figyelmet. Kellemes csalódást okoz a Maid Of Lorraine, ami lassan indul, ám ahogy halad előre a dal, úgy teljesedik ki, hogy aztán egy sodró, ízig-vérig szimfonikus metál himnusszá nőlje ki magát.
A Galswintha emlékeztet egyedül a csapat régebbi dolgaira, így okoz pár kellemes, nosztalgikus pillanatot a rajongóknak. A (majdnem) címadó Symphony Of The Night tisztességes bulisláger, élőben tuti, hogy nagyot fog szólni.
Az album első lassúja a Saint Cecelia érdektelenül folyik ki a hangfalakból, a végére már nyugodtan nevezhető unalmasnak is. Ezután igazi felfrissülést hoz a Hymn to the Lone Sands, külön meglepetése a dalnak, hogy a fő gitártéma erősen hajaz az AC/DC Thunderstruck című klasszikusára.
Az Angel And The Ghost kicsit visszafogottabb hangvételű, merengősebb, de súlyos darab, és az Éléonore de Provence is a sikerültebb művek közé tartozik.
A Nightshade lassúja ismét unalomba fulladva ömlik ki, fel is merült bennem a gondolat: miért erőltetik a lassú dalokat? Ennek külön művészete van, ami érezhetően nem megy a Leaves' Eyes-nak.
A záró Ophelia viszont sikeresen elfeledteti a negatívumokat, nagyon markáns, nagyon kellemes dal lett.
Nem ez lett a legjobb Leaves' Eyes album. A 2011-es Meredead után volt egy olyan érzésem, hogy túl magasra tették vele a lécet. Igazam lett. A Symphonies of the Night nem tudta átugrani ezt, sőt, inkább egy lépést tett hátra. Ennek ellenére nem rossz ez az album, sőt, kifejezetten kellemes hallgatnivaló, csak pont az hiányzik belőle, amire a legnagyobb szükség lenne: maga a Leaves' Eyes.
Tracklist:
- Hell To The Heavens
- Fading Earth
- Maid Of Lorraine
- Galswintha
- Symphony of the Night
- Saint Cecelia
- Hymn To The Lone Sands
- Angel And The Ghost
- Éléonore de Provence
- Nightshade
- Ophelia
