Kicsit megkésve érkezett ez a kritika ugyan, de legalább van. A Nightwish-féle szappanopera már mindenki számára ismert, így most nem húznám ezzel fölöslegesen az időt.
De nézzük csak, mi lesz abból, ha összerakjuk a világ legjobb szimfonikus metalzenekarát a színtér legszerteágazóbb képzettséggel bíró énekesnőjével. Az eredmény vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz lehet. Floor Jansennek könnyű dolga van, neki már a Nightwish nélkül is elég nagy neve volt a szakmában, nem alaptalanul. Talán ezért döntött úgy a főnök, Tuomas is, hogy véglegesen is őt állítja a mikrofon elé.
És egy kicsit a DVD-ről is. A tavalyi, Wacken fesztiválos fellépés volt az Imaginaerum turné egyik utolsó állomása, bár a koncertprogram inkább best of jellegű. Kezdésként rögtön meg is kapjuk a 2004-es Once nyitányát, látványos pirotechnikával, a háttérben színes, cirkuszi képek villódznak. A Nightwish mindig is nagy hangsúlyt fektetett a látványra, az utóbbi időben ez hatványozottan igaz. Az erős kezdés után jön egy még régebbi gyöngyszem, a She Is My Sin egy kicsit átigazított verziója. Floor hibátlanul teljesít, a közönséget profin csavarja az ujjai köré. Az igazi fesztiválhangulatot fokozván elő is kerül a Ghost River, ahol a hölgy ad egy kis ízelítőt a hörgős hangjából is. De valahogy végig olyan érzésem van, hogy Floor és Marco hangja sehogy sem passzol össze. MIntha le akarnák egymást ordítani a színpadról. 
Ismét előkerül egy régi kalsszikus, az Ever Dream, majd a sort a Storytime folytatja. Floor hangjától teljesen más karaktere lett ennek a dalnak is, lüktetően feszes. A közönség is szemmel láthatóan imádja, a jelek szerint tényleg megállja a helyét. Az eddig felépített túlvilági hangulatot pillanatok alatt agyon is csapták a fiúk és a lány, következik ugyanis az I Want My Tears Back, ami azonnal táncházzá változtatja az egész Wacken-t. Igen, ez kell egy fesztiválra. És mi kell még? Nemo. Bár ez a folkosított verzió teljesen megöli a dal eredeti értelmét. Nem baj, ez még a kellemes mellényúlás kategóriába tartozik. Folytatásként érkezik a 2007-es Dark Passion Play instrumentális műve, a Last Of The Wilds, ami dalszöveg nélkül is énekel.
A Centhury Child epikus nyitánya, a Bless The Child folytatja a sort, a szemfülesebbeknek még talán az is feltűnik, hogy Floor rucit váltott, mondjuk elég előnytelen darab. De ez nem divatbemutató, gyorsan szét is szedi az ember agyát a Romaticide, ami a címével ellentétben a Nightwish pályafutásának egyik legkeményebb száma. Félelmetes, amit Floor a dallal művel, erre azt hiszem, hogy igazán kevés énekesnő képes csak.
Ismét visszatér a dolog a Dark Passion Play-hez, az Amaranth következik, füstoszlopokkal és közönséghergeléssel. 
Abszolút csúcspont a Ghost Love Score, ami még most, sok-sok év elteltével is ugyanolyan félelmetesen katartikus, mint 2004-ben. Zárásként érkezik a Song Of Myself és a Last Ride Of The Day kettőse, a fináléban pedig kapunk lángcsóvát, tűzijátékot, füstöt, magyarán mindent eldurrogtatnak, ami még van. Hatásos levezetése a koncertnek az Imaginaerum album címadója.
Szokás szerint fergeteges show-t művelt a Nightwish, félelmetesen erős setlisttel és egy félelmetesen erős énekesnővel. Hol itt a hiba? Eltűnt a fenséges távolságtartás, Floor kézzelfoghatóvá, közelivé teszi az egészet. De majd meglátjuk, mit hoz a jövő...
Tracklist:
- Dark Chest Of Wonders
- Wish I Had An Angel
- She Is My Sin
- Ghost River
- Ever Dream
- Storytime
- I Want My Tears Back
- Nemo
- Last Of The Wilds
- Bless The Child
- Romanticide
- Amaranth
- Ghost Love Score
- Song Of Myself
- Last Ride Of The Day
- Outro: Imaginaerum
