mindent a fülnek

A szimfonikus metál egyértelműen haldoklik. Ez az a műfaj, ahol már minden el lett mondva, minden ki lett próbálva. Már a stílus nagyjai is nehezen maradnak életben, kénytelenek váltani ( a Nightwishből filmzene lett, minimális metállal, az Epica elkanyarodott a death metál felé, a Within Temptation az új, popos felfogással pedig a kevésbé rocker közönségnél keres menedéket). Ezen a halott színtéren nagyon üdítően hat, ha valakinek újszerű ötlete támad. Ilyen pl. a hazai Leecher. Zeneileg újat ugyan nem mutat, de amit csinálnak, azt profin, a gitárokat helyettesítő csellók pedig látványosak, tehát minden rendben.

Őszintén megvallva nem igazán vagyok oda a magyar zenekarokért, egy kezemen össze tudnám számolni azokat a bandákat, amiket tartok valamire. Még ennél is kevesebb az olyan hazai, amit kifejezetten szeretek, a Leecher viszont ide tartozik. Még 2011-ben volt szerencsém megismerni őket, amikor az Epica előtt léptek fel. Akkor inkább voltak aranyosak, mint jók, de ez nyilván csak az izgalom miatt volt ( azért egy Epica előtt játszani nem lehet semmi). Ezután a Yukban találkoztam velük újra, ahol még az EP-jüket is megvettem. Szép lassan belopták magukat a szívembe, és akkor jött a hír, hogy abban a formában nem működnek tovább. Sajnáltam, aztán szép lassan el is felejtettem őket, idén viszont egy kedves ismerősöm által újra felfedeztem a zenekart. 

Általában, ha egy banda énekest vált, akkor le is húzhatják a rolót (mekkora bortány volt pl. a Nightwishnél, akik jelenleg harmadik énekesnőjüket fogyasztják). No de nem itt. A Leechernek még jót is tett, hogy a Sharon Den Adel - klón Stefán Kornélia helyét Horváth Anett vette át. Most volt alkalmam először látni őket az új felállásban, és még jobban levettek a lábamról, mint eddig. Egyrészt, mert az új frontfrau kilométerekkel csinosabb elődjénél, másrészt pedig hallhatóan képzettebb. És persze világosan látszik rajta, hogy élvezi, amit a színpadon csinál, tehát panaszra semmi ok. 

Szoktam volt mondani, hogy az a zenekar, aminek legalább egy olyan száma van, amit sosem unok meg, már maga a tökély. Nos, itt nem egy ilyen van, az Encore, az Up To The Lights, és az Eclipse nálam napi betevő, de a többit sem hanyagolom. Legnagyobb örömömre mindhárom kedvencem elhangzott, az Eclipse közben végig vigyorogtam. És hiába volt ez a koncert nagyon-nagyon rövid, megbántam volna, ha kihagyom. Szükségem volt már egy igazi girl-power-re, amit maradéktalanul meg is kaptam. Várom már a következő alkalmat, mert ilyen élményt csak kevesen tudnak adni. Aki pedig szereti az igényes, nőcikés metált, az mindenképpen figyeljen oda rájuk. Egyszer még nagyon nagy név válhat belőlük.

Mi, egyszerű halandók, talán sosem fogjuk megérteni, miért ekkora divat a Dürerben, hogy a kiírt időpont után fél órával,nagy kegyesen beengedig a népeket... Ugyanis a szimpatikus biztonságiak boldogan cigizgetnek a bejárat előtt, tojva a munkájukra. Ez nem lenne baj, ha nem November lenne.

Nagy nehezen sikerült bejutni, ám kezdeti negativizmusomat csak fokozta az a művészi produkció, amit a Csakazértis nyújtott. Az egyébként végtelenül szimpatikus srácok sajnos abba a hibába esnek, hogy nincs egy olyan hang sem a dalaikban, amire az ember felkapná a fejét, és azt mondaná: "Ez igen!" Nem túl hosszú játékidejük alatt azzal foglaltam el magam, hogy próbáltam megkülönböztetni az egyébként ezerszer eldurrantott sablonokból felépülő dalaikat - sajnos sikertelenül. A kicsit eszes zenekarok ilyenkor ezt úgy oldják meg, hogy szereznek valami baromi jó énekest, aki képes elvinni a hátán az egész koncertet, de frontemberünk mindössze két hangot tud kiénekelni tisztán. Egyébként nagyszerűen - szakszerűen ugrabugrál, mint egy balerína elefánt...

Rövid átszerelés után következett az Insane, akiktől vártam némi megváltást. Sajnos itt is csalódtam, a recept itt is ugyan az, mint az előző zenekarnál: egyforma sablondalok, dögivel. Csak itt a tempó gyorsabb. Látván a szintén hiperaktív énekest, felmerült bennem egy forradalmi gondolat: tanfolyamot indítok, aminek keretében megtanítom a magyar fémzene férfiénekeseinek, hogyan is kell igényesen mozogni a színpadon.

Ennek is vége lett, és végre következett az, amiért elmentem: Leander Rising!

Újra felszínre törő fanatizmusom közepette még azt sem vettem észre, ha véletlen hibáztak. Sikerült egy minden eddiginél profibb, minden másodpercében fantasztikus és élvezhető show-t varázsolniuk a nagyterem falai közé. Nem kis meglepetésemre Köteles Leander mára egy profi frontemberré vált, profin csavarja az ujjai köré a kiéhezett népet. Vendégekben sem volt hiány: elsőként az X - traktoros Baricz Gergő, később pedig Kálloy Molnár Péter, aki előadta a Viharom Tavaszom mindeddig ismeretlen, gyönyörű, szívet simogató verzióját. A nem régiben elhunyt Mitch Lucker emlékére pedig még egy Suicide Silence dal is felcsendült. Sajnos túl hamar vége lett, el tudtam volna viselni még egyszer ennyit.

Setlist:

1. Reborn
2. Némán Állni
3. Only Girl
4. Diamond and Coal
5. Az Ördög Naplója
6. Ghost Away
7. Szomorú Vasárnap
8. You Only Live Once (Suicide Silence cover)
9. Szívidomár
10. Nyolcadik Főbűn
11. Bad Romance
12. Viharom Tavaszom (Kálloy-verzió)
13. Viharom Tavaszom
14. Csak Te

A Subscribe fellépését kihagytam... Mire visszatértem a nagyterembe, már kezdett is az Idoru. Becsülöm őket, és egy picit sajnálom is, hogy legutoljára, éjszaka közepén, egy kihalt közönségnek kellett játszaniuk. Csak a legkitartóbbak maradtak már ott, ők is félholtan, ezért Józsiék hamar fel is hagytak a közönség hergelésével. Tisztességesen ledarálták a programjukat, és már mentek is.

Összességében egyáltalán nem bánom, hogy elmentem, Leanderék minden negatív dologért kárpótoltak. Már várom a következő alkalmat!

Első bejegyzésemet a számomra legkedvesebb albumnak szentelem...

Hősnőnk Nightwishből való csúnya kirúgásától rengetegen lesokkolódtak. Azóta már rengeteg idő telt el, mindkét fél megtalálta az új irányt, persze, nem töretlen sikerrel.

Tarja első szólóanyagát rengetegen támadták, hogy lapos, unalmas, stb. Szerény véleményem, hogy ezeknek az embereknek nincs fülük, vagy csak lusták elmélyülni a hallottakban. Tisztán hallható, hogy Tarja nem kívánja azt az utat folytatni, amit anno a Nightwishsel elkezdett. Egy olyan monumentális és fantasztikus szólólemezzel tért vissza 2007-ben, ami nem csak megállja a helyét, de újat is mutat.

De a legfontosabb: ez nem egy metal album. Hiába a dob és a gitár, ezek csak színesítik az amúgy sem szegényes zenei palettát. Természetesen, a főszerep kizárólag Tarjáé. A dalok sötétek, és mélyek, méga forró nyári napokon is elénk varázsolja a fagyos Finn tájat. Aki rendelkezik némi szépérzékkel, és nem csak az számít neki, mekkorát lehet headbangelni, az azonnal beleszeret ebbe az albumba. Tarja csodálatosan énekel, és sokszínűbben, mint a Nightwishben valaha, és ez az, ami igazán különlegessé teszi ezt a lemezt. Elsőként talán a finn nyelvű Oasis-t emelném ki, aminek a szövege csupán egyetlen versszak, mégis hátborzongatóan gyönyörű. De ott van még a My Little Phoenix, vagy a Sing For Me, amelyek megfelelő hangulatban óriásit ütnek. Egyedül talán az Alice Cooper feldolgozás Poison az, ami kevésbé jó.

Több dal előtt rövid felvezető is van, amik a főtételek hangulatát vázolják elénk. Az egyértelmű csúcspont számomra a Boy And The Ghost, csókolom a lába nyomát annak, aki ezt megírta. Ritkán hallani ilyen tökéletesen felépülő dalt. és persze nem utolsó az első kislemezes I Walk Alone, ami azonnal klasszikus slágerré nőtte ki magát. 

Bátran ajánlom azoknak ezt a becses korongot, akik nem riadnak vissza az igényes és minden szempontból nagyszerű zenétől.

Tracklist:

1. Ite Missa Est
2. I Walk Alone
3. Lost Northern Star
4. Seeking For The Reign
5. The Reign
6. The Escape Of The Doll
7. My Little Phoenix
8. Die Alive
9. Boy And The Ghost
10. Sing For Me
11. Oasis
12. Poison
13. Our Great Divine
14. Sunset
15. Damned And Divine
16. Ciarán's Well
17. Minor Heaven
18. Calling Grace