mindent a fülnek

Kettős érzéseim vannak ezzel az albummal kapcsolatban. A Leaves' Eyes zenéjére mindig is jellemző volt a misztikus és sokszor népies hangzás, ez emelte ki őket a stílus nagy masszájából. Ezen a lemezen ez nincs meg, szóval picit csalódtam bennük. Másrészt viszont soha nem voltak ennyire egységesen erősek, aprólékosan kidolgozottak a dalaik. Óriási munka van ebben a lemezben, ami az elejétől a végéig érződik is. Ám mégsem sikerült kikerülni az üresjáratokat.

Sokkal több szerep jut például Alexnek, mint eddig bármikor, Liv hangja pedig sokkal erősebb, operaibb, mint az előző korongokon.

A Symphonies of the Night nem hoz semmi újdonságot. A stílus kötelező sablonjaiból építkezik, szóval aki friss, újszerű ötletekre számít, messziről kerülje el a csapatot. Azonak viszont erősen ajánlom, akik szeretnének pár kellemes percet okozni maguknak, hiszen annak ellenére, hogy a lemez sablonos, tele van nagyszerű pillanatokkal. Mert a kötelező elemeket is tudni kell jól használni.

Nagyszerűen indul az album a klipes Hell To The Heaves-szel, a húzós gitár és a lüktető refrén garantáltan telitalálat lesz mindenkinél. A következő Fading Earth tipikus sláger a'la Nightwish, nem is nagyon kelti fel a figyelmet. Kellemes csalódást okoz a Maid Of Lorraine, ami lassan indul, ám ahogy halad előre a dal, úgy teljesedik ki, hogy aztán egy sodró, ízig-vérig szimfonikus metál himnusszá nőlje ki magát.

A Galswintha emlékeztet egyedül a csapat régebbi dolgaira, így okoz pár kellemes, nosztalgikus pillanatot a rajongóknak. A (majdnem) címadó Symphony Of The Night tisztességes bulisláger, élőben tuti, hogy nagyot fog szólni.

Az album első lassúja a Saint Cecelia érdektelenül folyik ki a hangfalakból, a végére már nyugodtan nevezhető unalmasnak is. Ezután igazi felfrissülést hoz a Hymn to the Lone Sands, külön meglepetése a dalnak, hogy a fő gitártéma erősen hajaz az AC/DC Thunderstruck című klasszikusára. 

Az Angel And The Ghost kicsit visszafogottabb hangvételű, merengősebb, de súlyos darab, és az Éléonore de Provence is a sikerültebb művek közé tartozik. 

A Nightshade lassúja ismét unalomba fulladva ömlik ki, fel is merült bennem a gondolat: miért erőltetik a lassú dalokat? Ennek külön művészete van, ami érezhetően nem megy a Leaves' Eyes-nak.

A záró Ophelia viszont sikeresen elfeledteti a negatívumokat, nagyon markáns, nagyon kellemes dal lett.

Nem ez lett a legjobb Leaves' Eyes album. A 2011-es Meredead után volt egy olyan érzésem, hogy túl magasra tették vele a lécet. Igazam lett. A Symphonies of the Night nem tudta átugrani ezt, sőt, inkább egy lépést tett hátra. Ennek ellenére nem rossz ez az album, sőt, kifejezetten kellemes hallgatnivaló, csak pont az hiányzik belőle, amire a legnagyobb szükség lenne: maga a Leaves' Eyes.

Tracklist:

1. Hell To The Heavens
2. Fading Earth
3. Maid Of Lorraine
4. Galswintha
5. Symphony of the Night
6. Saint Cecelia
7. Hymn To The Lone Sands
8. Angel And The Ghost
9. Éléonore de Provence
10. Nightshade
11. Ophelia

Szinte pontosan egy évvel a Nightwish-féle botrányos énekesnőváltás után a napokban a középmezőnyős német Xandria hivatalos oldalán is megjelent egy bejegyzés, miszerint a zenekar, és Manuela Kraller útjai zenei ellentétek miatt különválnak. A közlemény szerint Manuela más vonalon akarja megvalósítani öngamát, és ezt a Xandria mellett nem tudta volna megtenni. Így a fiúknak fájó szívvel, de el kellett engedniük a hölgyet. Az utánpótlás Hollandiából érkezett, és Dianne Van Giersbergennek (a képen a nő) hívják aki ugyanabban az operás énekstílusban utazik, mint elődje, így zeneileg nem kell nagy változásokra számítani.

Nem ez az első váltás a Xandria életében, Lisa Middelhauve, Kerstin Bischof és Manuela Kraller után Dianne már a negyedik frontasszony a csapatban. Kíváncsi leszek a folytatásra.

Megérkezett az első hivatalos videoklip a hamarosan megjelenő Showtime, Storytime DVD - ről. A zenekar November 29.-én dobja piacra legújabb kiadványát, melyen az idei Wacken fesztiválos koncertjük lesz látható, és egy 120 perces dokumentumfilm, ami a Please Learn The Setlist In 48 Hours címet kapja.

A napokban bejelentésre került az is, hogy a zenekar hivatalos tagjává vált Troy Donockley, aki már a 2007-es Dark Passion Play óta segíti a zenekart és az Imaginaerum turnén is a Nightwish-sel tartott. Fény derült arra is, kié lesz a mikrofon: Floor Jansen még tavaly ugrott be a Nightwish élére, miután a zenekar csúfosan megvált Anette Olzontól, ám Floor ma már nem csak besegít, hanem hivatalosan is a zenekar új hangja lett.

Storytime, a DVD-ről:

https://www.youtube.com/watch?v=pvkYwOJZONU&feature=player_embedded#t=0

Ezzel a címmel lát napvilágot napjaink egyik legmegosztóbb metálzenekara, a Nightwish legújabb dupla DVD-je, amire az Augusztus 3.-i, Wacken fesztiválos bulijuk kerül fel, illetve egy 120 perces dokumentumfilm, Please Learn The Setlist in 48 Hours névre keresztelve. Az Imaginaerum turné közepén, indokolatlanul kirúgott Anette Olzon helyére Floor Jansen (ReVamp, ex - After Forever) ugrott be ideiglenesen, akivel összesen 104 koncertet adtak.

"Drága bolygó hollandink, Floor Jansen mindvégig hihetetlen volt a Nightwish élén ezeken a koncerteken, szóval ez egy tökéletes alkalom volt arra, hogy megörökítsük, milyen most a hangulat a csapaton belül!" - nyilatkozta a csapat agytrösztje, Tuomas Holopainen.

A DVD-re extraként felkerül a Hartwall Arénás koncertről az I Want My Tears Back, illetve a Buenos Aires-ben rögzített Ghost Love Score is.

Nightwish - Showtime, Storytime 

DVD 1

01. Dark Chest Of Wonders
02. Wish I Had An Angel
03. She Is My Sin
04. Ghost River
05. Ever Dream
06. Storytime
07. I Want My Tears Back
08. Nemo
09. Last Of The Wilds
10. Bless The Child
11. Romanticide
12. Amaranth
13. Ghost Love Score
14. Song Of Myself
15. Last Ride Of The Day
 16. Imaginaerum (Outro)


DVD2
 Please Learn The Setlist in 48 Hours 

Ez is megjelent végre. Tarja egy különleges nő, különleges tehetséggel. A Nightwishből való kiválása után nem volt kérdéses, hogy változások lesznek zenei téren. Tarja nem rocker. Tarja egy jelenség. Ami azt is jelenti, hogy azt csinál, amit akar. Szinte már természetes, hogy minden albumát lehúzzák a sárba, mondván: "nem Nájtviss". Ezzel az albummal is hasonló a helyzet. Mert ez nem egy Nightwish lemez, ez Tarja. Tarja, az operaénekesnő, Tarja, a díva, és Tarja, az édesanya. Semmilyen körülmények között nem szabad hasonlítgatni, teljesen értelmetlen. Nem mondom, hogy ez a lemez egy óriási zenei újítás, hogy mostantól ez lesz a legújabb trend. Szigorúan szakmai szemmel nézve ez az album valóban nem nagy durranás. Ám van benne valami, ami mindenért kárpótol: letisztult őszinteség. És éppen ez az, ami miatt érdemes 100-szor, vagy akár 1000-szer is végigpörgetni a lemezt. Kétségtelen, hogy ennek az albumnak van egy kemény üzenete: "Srácok, én Tarja vagyok, szólóban. Olyan lemezt adok ki, amilyet csak akarok." És ez nagyon is jól van így. Őszntén, én még akkor is szívesen hallgatnám, ha orosz népzenét játszana. Ez Tarja művészete, és egy olyan lemez, amibe alaposan bele kell merülni, és minden világos lesz. Ez mestermű.

Természetesen sok utalás van a klasszikus zenére, például a nyitó Victim of Ritual, amit Ravel Bolero-ja inspritált. Zenei kettősségben úszik a dal, a verzék nyugodtak, melankolikusak, aztán az egész átvált egy elég kemény refrénbe. Ez a dal lett elsőként megklipesítve is, hiszen minden benne van, ami az albumot jellemzi.

500 Letters. Elsőre egyszerű tucatsláger, semmi extra. De minél többet hallgatja az ember, annál inkább rájön, hogy ez sokkal több, mint egy egyszerű sláger. Mert őszinte. Nagyon fülbemászó dal, azonnal megteszi a hatását.

Különleges atmoszférája van a Lucid Dreamer-nek, amit azóta várok, amióta Tarja közzétette az album dalcímeit. És nem okozott csalódást. Nehézkes, karakteres dal, bizonyos hangulatban nagyon befordítja az embert. A dal közepén hallható Tarja gyermeke is, néhány gőgicsélés erejéig.

A Never Enough biztos, hogy a koncertek szerves részét fogja alkotni, ordít az élő előadás után. Direkt, pofátlan, és meglepően ütős, igazi bulisláger. 

A Mystique Voyage az album egyik legnagyobb durranása. Különleges hangulattal bír, kellően melankolikus. Tarja 4 nyelven is énekel benne (angol, spanyol, finn, és 2 szó erejéig francia). Depressziós hangvétele ellenére nem lassú a dal, csak nem dübörög benne az elektromos gitár.

A Peter Gabriel Darkness című dalának feldolgozása sem lett mellényúlás. Sikerült úgy átalakítani Tarja ízlése szerint, hogy közben megtartotta az eredeti, paranoiás hangzását. 

A Deliverance az a dal, ami első hallásra nem üt. Másodikra viszont már igen. Óriási refrénje van, szintén kiált az élő előadás után. Nagyszabású, terjengős énektémái hamar beleülnek az ember fülébe. Tarjus áriázik, előad, imádnivaló.

A Neverlight tökéletes ellentéte az előző dalnak, arctalanul riffel, tipikus modern metál ömlengés.A refrén szintén nagy durranásnak ígérkezik, kellemesen fülbemászó, Tarjásan dallamos. 

Until Silence. Az egyetlen ballada az albumon. És már tudni illik, ha Tarja balladát ír, ott szem szárazon nem marad. Tarja balladái nagyon erősek, nagy mestere az ilyen daloknak. És most említem meg az album két negatívumát: túl rövid ez a dal, és kevés a ballada.

A záró Medusa pedig egyszerűen már hihetetlen. Valahogy így kell kinéznie egy tökéletes albumzáró dalnak, amolyan összegzés, és van annyira markáns, hogy az ember nem akarja, hogy vége legyen.A dal végeztével automatikusan idítom újra a lemezt, hogy ismét részese legyek a Tarja-féle utazásnak, hogy ismét megérintsen.

Elvakult Tarja rajongóként annyit mondok, hogy száradjon le az ujja az összes vízfejű kritikusnak, akik lehúzzák ezt a nagyszerű lemezt. Vízfejű kritikusként pedig annyit fűzök hozzá, hogy ez a lemez nagyon jó. Csak más. felhívnám "kollégáim" szíves figyelmét, hogy tessék többször meghallgatni, mielőtt lefikázzák. Ez az album amellett, hogy változatos, ad valamit a hallgatónak: egy darabot Tarja lelkéből.

Tracklist: 

1. Victim of Ritual
2. 500 Letters
3. Lucid Dreamer
4. Never Enough
5. Mystique Voyage
6. Darkness
7. Deliverance
8. Neverlight
9. Until Silence
10. Medusa

Floor egy istennő. Ez nyilvánvaló volt mindig is. És szerencsére elég merész ahhoz is, hogy elszakadjon a gyökereitől, és kiadjon egy mindenféle sallangtól mentes, ízig-vérig metal albumot. Mert annak, ami ezen a lemezen van, az égvilágon semmi köze a szimfonikus-gótikus metalhoz. Nincs melankólia, nincsenek lassú dalok, a szimfos jellegű szinti témákat felváltották az elektronikus medoldások.

Szinte pontosan három évet kellett várni erre az albumra, de nagyon megérte ez a sok idő. Ráadásul Floornak még egy Nightwish-es vendégszereplés is közbejött, ám még ez is csak az album javára vált. A ReVamp nem szarral gurigázik, van itt a bika riffektől kezdve az óriási énekdallamokig minden. Floor egy igazi profi. Rengetegféleképpen megtanulta már használni a hangját, az egyik percben még áriázgat, a következő pillanatban pedig lehörgi az ember fejét. Igen, a dalokban lévő hörgések is Floorból jönnek. Kivéve a Misery's No Crime című tételt, itt Mark Jansen (Epica, ex - After Forever) vendégszerepel. Hallható az albumon még a Stream of Passion soraiból ismert Marcela Bovio is, a kórusrészek az ő hangjának köszönhetőek.

Már rögtön az album nyitódala, a "The Anatomy Of A Nervous Breakdown: On The Sideline" hatalmasat robban. Már itt tudni lehet, hogy valami más van ezen az albumon, mint amit eddig meg lehetett szokni. Aztán a "The Anatomy...........: The Limbic System" végképp megerősít ebben a hitben. A címadó "Wild Card" is telitalálat, a rá következő "Precibus" refrénje pedig akkorát szól, hogy órák múlva sem felejti el az ember. 

Nagy pozitívuma ennek az albumnak, hogy hatalmas énektémák vannak benne, amik vannak annyira fogósak is, hogy első hallás után is fel tudja idézni az ember.

A csúcspont számomra a "The Anatomy..." trilógia utolsó darabja, a Neurasthenia. Ebben a dalban Devin Townsend vendégeskedik, és akkora duettet énekel Floorral, hogy az ember eldoba az agyát. Ritkán szerepel egy dalban két ekkora torok, egyszerűen zseniális. 

Érdekes darab a "Distorted Lullabies", amiben a nyugodtabb, és a szélvészgyors részek váltják egymást, illetve a már fentebb említett "Misery's No Crime" is kiemelkedő darab. 

Ebben az albumban nincs egy másodpercnyi üresjárat sem, Floor Jansen és csapata az első pillanattól az utolsóig megragadja az embert. Hatalmasat fejlődtek a debütalbumhoz képest. Pedig már az sem volt gyenge.

Tracklist: 

1. 'The Anatomy Of A Nervous Breakdown': On The Sideline
2. 'The Anatomy Of A Nervous Breakdown': The Limbic System
3. Wild Card
4. Precibus
5. Nothing
6. 'The Anatomy Of A Nervous Breakdown': Neurasthenia
7. Distorted Lullabies
8. Amendatory
9. I Can Become
10. Misery's No Crime
11. Wolf and Dog

Az ex - Tristaniás Morten Veland által vezetett norvég társulat, kiegészülve a hajdanán X - Faktoros, spanyol Ailyn Giménez énekesnővel mindig is egy érdekes színfoltja volt a szimfonikus metál színterének. Kísérletezős, sötét, nyomasztó, mégis vibrálóan élettel teli világ az övék, ami még az egyszeri hallgatót is magával rántja. Hosszú keresgélés után találtak rá jelenlegi, mostmár állandónak tekinthető énekesnőjükre, akivel már harmadik  stúdióalbumukat ( a hat közül) készítették el.

Hát mit mondjak. Alaposan feladták a leckét. Nagyon sokat vártam ettől az albumtól, mivel az ezt megelőző The Enigma Of Life gyenge, unalmas, élettelen, fakó zenéje hagyott egy nagy adag keserű szájízt bennem. De csodák csodájára, a Sirenia új életre kelt, és letette eddigi pályafutása legerősebb anyagát! Első alkalommal nem is tudtam felfogni azt, amit hallok, de másodszor már minden világos volt. Ez a szimfonikus metál 2013-ban. Ez az az album, amit tavaly tavasszal vártam az Epicától, ez az a lemez, amit vártam szinte minden hasonló stílusú zenekartól. Nem bírom ki, hogy ne ömlengjek, teljesen levettek a lábamról.

Sokkal keményebben, sokkal nagyszabásúbban szólnak, mint eddig bármikor, rengeteg újítással, persze a Sireniás hagyományok megtartása mellett. Itt most le kell szögeznem, hogy Ailyn teljesítménye fantasztikus. Egy igaz díva vált belőle, bátran kalandozik olyan magasságokban is, ahol eddig még csak sejteni lehetett a hangját. Ezen a lemezen hallhatjuk először a hölgy operai énekét, amit tőle soha nem vártam volna. 

Na de egy kicsit a dalokról. Sejtelmes introval indul a lemez amiből szó szerint kirobban a valódi nyitódal, a klipes Seven Widows Weep. Óriási kezdés, tele kórussal, szélvész-tempóval és Morten csúnya illetve Ailyn nem csúnya hangjával. Nem egy tipikus sláger. Ahogy a többi dal sem az. Ezt követi a menetelős My Destiny Coming To Pass, ami szintén nagyon súlyosra sikerült. Picivel könnyebb a norvég nyelvű Ditt Endelikt, amiben kizárólag Morten énekel. A személyes kedvencem az albumról a negyedikként érkező Cold Caress, az elején a hadarós-kórus szinte megbabonáz. Ailyn hangja kissé gonoszkás, boszorkányos, nagyon jól áll neki. A következő Darkling - Decadence páros sem ad a színvonalból. Nagy pozitívum, hogy a korábbi anyagokhoz képest sokkal több szerepet kap Morten hörgése, ami eszméletlen hangulatot ad a daloknak. És ezen az albumon található a Sirenia eddigi legkomplexebb szerzeménye, a majd 13 perces Stille Kom Døden. Annyi téma és váltás van ebben a dalban, hogy sokan nem, hogy egy számot, hanem egy egész diszkográfiát csinálnának ennyi ötletből. Következik a másik kedvencem, a vonszolós The Funeral March, hatalmas a refrénje.

Könnyed introval indul a Profound Scars, hogy aztán géppuskaként lövöldözzön. A záró A Blizzard Is Coming pedig kapott egy adag távol-keleti ízt, persze gusztusosan.

Nem könnyű hallgatnivalót választ magának az, aki ezt a lemezt teszi fel. De ez egy kötelező hallanivaló. Ahogy tavaly a Xandria lepett meg a bombalemezével, úgy idén a Sirenia okozott nekem nagyon nagy meglepetést. Nyugodtan kijelentem, hogy ez a 2013-as év egyik legnagyobb durranása.

Tracklist:

1. Ducere Me in Lucem
2. Seven Widows Weep
3. My Destiny Coming To Pass
4. Ditt Endelikt
5. Cold Caress
6. Darkling
7. Decadence
8. Sille Kom Døden
9. The Funeral March
10. Profound Scars
11. A Blizzard is Coming

Egy bemutatkozó koncert mindig nagy dolog. Főleg, ha egy nagyon jó barátom zenekaráról van szó. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha kihagyom ezt a fellépést. És nagyon büszke vagyok rájuk, az izgalom és a botrányos hangosítás ellenére is sikerült egy teljesen vállalható koncertet adniuk a fiúknak és lánynak. Ahogy azt egy ilyen alkalommal illik, volnak jó kis feldolgozások ( Krypteria, Epica, Nightwish, Evanescence), és természetesen három saját szerzemény is. A feldolgozásokat hitelesen és élvezhetően adták elő, a saját dalok pedig teljesen működőképesek. A dalokban benne van minden, ami a szimfonikus-gótikus metálra jellemző (a hörgés vs női ének modoros, kiszámítható, stb dolgot leszámítva), megkoronázva újszerű ötletekkel és rengeteg, fiatalos energiával. De - megmagyarázhatatlan, mániákus nőcis metál fanatizmusom miatt - még akkor is csak jókat tudnék írni, ha huszadrangú, ezredszer eljátszott sablondalok lennének. De nem!

Külön megemlíteném, hogy Edinának nagyon erős, karakteres hangja van, hallottam már énekelni, de mégis meglepett. Károlybácsi művészúr pedig természetesen egy gitárvirtuóz, és a többiek is ügyesek.

Ui: Képeket is akartam feltölteni, de valamilyen oknál fogva ez most lehetetlennek bizonyult.

Setlist:

1. Somebody Save Me
2. Quietus
3. Más Világ
4. Whisper
5. Feint
6. Frozen Blood
7. Hollow Soul
8. Ever Dream