Mint a címből is sejthető, ez egy búcsú...
Az utóbbi időben nem túl aktív a blog, téma ugyan bőven akad, de hiányzik a kezdeti lelkesedés, kreativitás, öröm.
Így hát nehéz szívvel ugyan, de úgy döntöttem, a mindent a fülnek blog pályafutása a mai napon véget ér.
Köszönöm nektek az elmúlt éveket, a támogatást és az észrevételekez is a cikkekkel kapcsolatban.
Ádám
Szeptember 30.-ad dátummal került napvilágra a holland mágusok legújabb mesterműve. Az Epica a csúcson van, ez vitathatatlan, népszerűségük világszerte hatalmas. De mi is ennek az oka? Minden bizonnyal közrejátszik ebben az angyali hangú Simone Simons, aki külsejével még azokat is meg tudja hódítani, akik amúgy nem rajonganak a szimfonikus metálért. Ám a siker fő receptje mégsem ez, hanem az a nagy léptékű fejlődés, amit albumról albumra bemutat a csapat.
Az Epica mindig is különleges színfoltja volt a színtérnek, hiszen ők egy teljesen más szemszögből közelítik meg ezt a muzsikát: a szcéna átlagával szemben az ő zenéjük sokszor bonyolult, technikás, olykor nehezen emészthető, a metál részén van igazán a hangsúly. A recept kiválóan működik, és ennek a tökélyre fejlesztését hallhatjuk most.
Szinte sokkszerű a felvezető Eidola. Ez a filmzenés jellegű intro a legjobb, ami valaha Epica lemezre került, a tétel különlegessége, hogy Coen Janssen lánya, Cato énekel benne pár sort a nagyívű kórus mellett.
A bombasztikus felvezetést követően orkánként borul ránk a valódi nyitódal, az Edge Of The Blade, amelyhez klipet is forgatott a csapat. Ez nem véletlen, hiszen rendkívül fogós, slágeres dalról beszélünk, ám már itt nyilvánvalóvá vált, hogy ezen a lemezen csak meglepetések fognak érni. A keverés kiválóan sikerült, Mark És Isaac matekos metalja, kiegészülve Simone gyönyörű énekével és a markáns kórusbetétekkel, egy igazán lenyűgöző dallá válik.
Középtempós mestermű az A Phantasmic Parace, a középrésznél felpörögve. A verzékben Simone keleties dallamain evezhetünk, a refrénben pedig az énekesnő és a kórus felelget egymásnak. Ismét egy rendkívüli erejű tétel.
Szöveges videó formájában már megismerhettük az Universal Death Squad-ot, ami akkor nem fogott meg, ám így, albumon ez is remekül működik. A dal finoman indul, de a rövidke felvezetés ne tévesszen meg senkit, egy eszméletlen kemény dallá bontakozik ki a tétel.
Háborús felvezetője után dübörgő kórusával sokkol a Divide and Conquer. A verzékben Mark halálhörgései és Simone éteri hangja váltakozva kerülnek elő, a refrén egészen fantasztikus. Egy nagyobb lélegzetvételű tétel ez, a maga 7 perc fölé kúszó hosszúságával.
Újabb slágergyanús szerzemény következik, a Beyond The Matrix formájában, mely címéhez hűen a filmben is előkerülő témával foglalkozik. A kórusrészek itt is rendkívül magasztosra sikerültek. A dal közepefelé egészen ellágyul, ám nem kell aggódni, Mark Jansen rövid időn belül véget vet a melankóliának brutális hörgéseivel.
Elérkeztünk az album első lassú tételéhez. A Once Upon a Nightmare hosszú, instrumentális felvezetéssel indít, vonósokkal. Ez a dal is 7 perc fölé kúszik, ám a hosszúsága fel sem tűnik. Az utolsó pár percre a dal egészen fel is pörög.
A The Cosmic Algorythm-é a folytatás, ami ismét a keményebb vonalat erősíti.
Borúsan indul az Ascension - Deam State Armageddon, és nem is világosodik ki. Talán ez az Epica történetének legsötétebb hangulatú dala, ám a nagyívű refrén kárpótol a borongósságért. Sodró lendületű dal ez is, olykor már-már black metálba hajló részekkel
Meglepő tétel a Dancing In A Hurricane, ami ütősökkel indít, majd a vonósok vezetnek fel egy igencsak keleties ízű dallamot. Simone tökéletesen hozza az eddig felépített hangulathoz elvárt dallamvilágot, és egy az Epicától szokatlan, ám nagyszerű dallá teljesedik ki a tétel.
Szomorkásan indít a Tear Down Your Walls, ám az intrót követően a lemez egyik legkeményebb dala tárul elénk.
Mark és Simone ismét tökéletesen egészítik ki egymást.
A záró The Holographic Principle az Epica munkásságának eddigi legösszetettebb műve. A dal 11 perc fölötti hosszával szinte már embert próbáló lenne, ha nem sikerült volna ilyen markánsra. Gregorián kórussal indít, ezután fokozatosan építkezik a dal, vonósok, dob, végül egy eszméletlen erejű művé teljesedik ki. A dalban rengeteg téma fonódik össze, elsőre talán kaotikusnak tűnhet, ám többedszeri hallgatásra teljesen kitárulkozik. Méltó befejezése az albumnak.
Az Epica maximálisan felülmúlta várakozásaimat, és minden idők legjobb szimfonikus metál albumát tették le az asztalra. Egy aggasztó kérdés merül fel csupán: merre vezet tovább az út?
Tracklist:
Eidola 2:39
Edge Of The Blade 4:34
A Phantasmic Parade 4:36
Universal Death Squad 6:38
Divide And Conquer 7:48
Beyond The Matrix 6:26
Once Upon A Nightmare 7:08
The Cosmic Algorithm 4:54
Ascension - Dream State Armageddon 5:16
Dancing In A Hurricane 5:26
Tear Down Your Walls 5:03
The Holographic Principle - A Profound Understanding Of Reality 11:35
Alig több, mint egy hónap telt el az első rész óta, melyben egy teljes évet tömörítettem össze. Nos, a zenei élet nagyon felpezsdült, így hamar összegyűlt az újabb adag írnivaló.
Lássuk, mi is történt:
Nagyszabású nyárzáró koncertet adott a Leander Kills a Barba Negra Trackben. A vendégzenekar a kecskeméti Nova Prospect volt, őket egy exkluzív pankráció show követte a HCW jóvoltából. Az este fő attrakciója természetesen a Leander Kills volt, a fiúk pedig igencsak kitettek magukért. A debütáló Túlélő album dalai mellett Köteles Leander előző formációja, a Leander Rising dalai közül is programra került néhány.
Augusztus 26.-án jelentette meg ötödik nagylemezét a holland Delain, a Moonbathers album tökéletesen megfelelt az elvárásoknak. A csapat szokás szerint hibátlan lemezt készített, patikamérlegen kimért bomba slágerekkel, üresjárat nélkül.
Nem tétlenkedik a norvég Sirenia a spanyol származású Ailyn Giménez tisztázatlan kirúgása után sem. A Morten Veland neve által fémjelzett formáció már be is jelentette új, immáron ötödik énekesnőjét a francia Emmanuelle Zoldan személyében, aki a november 11.-én megjelenő Dim Days of Dolor albumon debütál a csapat élén. A The 12th Hour című dalt az új korongról szöveges videó formájában tették közzé a napokban.
A német Xandria is újdonsággal készül. A csapat Dianne Van Giersbergen csatlakozását követően első ligás zenekarrá vált, az új énekesnővel rögzített Sacrificium nagylemez és a Fire & Ashes EP után immáron harmadik kiadványukat jelentetik meg az angyali hangú holland szépséggel. A Theater of Dimensions január 27.-én kerül a boltok polcaira.
Új nagylemezzel készül az olasz vámpírhorda, a Theatres des Vampires is. A Candyland című kiadvány már a negyedik, amit a korábban vendégből frontwomenné váló Sonya Scarlettel készítenek el. A kiadvány október 16.-án jelenik meg, a Morgana Effect című dal klip formájában már megtekinthető.
A magyar rajongók legnagyobb örömére, hosszú könyörgést követően végre Budapestre érkezik Tarja Turunen. A finn díva február első napján ad nagyszabású koncertet a Barba Negra music clubban. A The Shadow Shows elnevezésű koncertsorozat második európai körének első állomása lesz a pesti, az énekesnő programjában a legutóbbi, The Shadow Self című korong dalai mellett a korábbi albumok legjobbjai is szerepelnek majd.
Minden eddiginél grandiózusabb és komplexebb lemezt dobott piacra az Epica. A szimfonikus metál királyai szept. 30.-án, The Holographic Principle címmel jelentették meg immáron hetedik nagylemezüket. A világszerte hatalmas népszerűségnek örvendő holland hatos természetesen turnéra is idul az új mesterművel, melynek magyarországi állomásai is lesz. A gyönyörű Simone Simons vezette csapat Január 22.-én a Barba Negra music clubban lép színpadra.
A koncertre látogatóknak természetesen lesz még programja az Epica és Tarja koncertjei mellett. Okt. 13.-án a Tommy Karevikkel már második albumát prezentáló Kamelot, október 23.-án a szinte már Magyarországra hazajáró Delain, november 15.-én pedig az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Amaranthe játszik Budapesten.
Jó rég volt már az utolsó bejegyzés. A zajló magánélet miatt a blog egy ideje háttérbe szorult, ám itt az ideje összefoglalni, mi is történt azóta a zenei világomban.
Delain + Anneke + Amberian Dawn
Tavaly novemberben egy igazán ígéretes turnécskmag jutott el hazánkba, a Club 202 színpadára. Az este első fellépője a finn Amberian Dawn volt, akik nagyon kellemes csalódás voltak. Őket követte a fantasztikus Anneke van Giersbergen, aki ezúttal a friss, The Gentle Storm névre keresztelt projektjét hozta el nekünk. Persze nem hiányoztak a repertoárból a régi klasszikus dalok sem. Őket követte a holland Delain, akik az utóbbi időben szépen jönnek fölfelé. Ezen az estén az aktuális, The Human Contradiction című kiadványukat mutatták be.
Nightwis + Arch Enemy + Amorphis
Decemberben az Arénába látogattam, hogy újra lássam a csodát. A finn Amorphis nyitotta az estét, őket követte az Arch Enemy, akik durva metáljukkal rendesen felszántották a színpadot. Az este fő fellépője, a Nightwish pedig igen csak megadta a módját az arénás koncertnek: hatalmas színpad, gyönyörű fények, a színpad hátulján hatalmas kivetítők és rengeteg pirotechnika. A legutóbbi, Endless Forms Most Beautiful album dalai mellett több klasszikus és egy-két meglepetés is előkerült az este folyamán.
Szintén decemberben adta nagyszabású búcsúkoncertjét a Leander Rising, a koncertről profi felvétel készült.
Az újév sem indult laposan, a Delain piacra dobta a Lunar Prelude EP-t, melyen új dalok, régiek újragondolása és koncertfelvételek is helyet kaptak
Köteles Leander új csapata, a Leander Kills elég erősen debütált a Túlélő lemezzel, az új produkciót két ízben is teszteltem ( Kecskemét- TEKA, Budapest- Barba Negra), remekül működik a dolog.
Ismét a holland Delain kerül terítékre, a balatonszemesi RockPart fesztivál első napjának egyik headlinereként tértek vissza hazánkba, ahol egy igen csak fergeteges koncertet adtak. A régi slágerek mellett a Lunar Prelude újdonságait is bemutatták, illetve egy kis ízelítőt is adtak a közelgő nagylemezről.
Nem sokra rá már a Rockmaratonon találtam magam, ahol az utolsó nap fő attrakciójának számító Epica jelentette a fő vonzerőt. A holland gárda gyakori vendég hazánkban, ami egyáltalán nem baj, sőt! Mindig hatalmas élmény látni őket. Szintén ezen a napon kötöttem szorosabb barátságog a finn Sonata Arcticával, akik sosem tartoztak a kedvenceim közé, most viszont megvettek kilóra.
Rövid időn belül Székesfehérvárra utaztam, hogy láthassam életem alfáját és omegáját, a Within Temptationt. A rossz időjárás és a FEZEN fesztivál hanyag szervezése azonban beleköpött a levesbe, biztonsági okokból félbeszakították a nagyszínpad programját. Több óra várakozás után színpadra állt a WT, akiknek műsoridejét a szervezőség 35 percre rövidítette. A banda azonban így is kitett magáért, rövid volt, de isteni!
Dupla albumot jelentetett meg idén Tarja, a The Brightest Void és a The Shadow Self című korongok egy új oldalról mutatják be a finn dívát.
Sűrű volt tehát az elmúlt időszak, igyekeztem mindent összeszedni. Nem ígérem, hogy a blog visszakerül a régi kerékvágásba, de a fontosabb dolgokkal mindenképp jelentkezem majd.
A Petőfi rendezvényközpont kicsi a Nightwish-nek. 2012-ben az Arénában egy gombostűt sem lehetett elejteni. Ez most hatszorosan igaz volt.
Hosszú várakozás előzte meg a koncertet, a tervezett 18 órás kapunyitás is kicsit korábbra csúszott, hogy mindenki bejuthasson. Átesve a kötelező "mutasd a táskád! Köszönöm..." procedúrán sikerült egészen jó helyet találni magamnak a színpad előtt. Az előzenekarig még volt 1,5 óra, az emberek meg csak jöttek, és jöttek... A teltház szó tegnap új értelmet nyert, valami ilyesmi lehetett anno a West-Balkánban. Bár a tragédia itt a Sorronia volt. A magyar zenekar nagyon szeret a nagyok előtt fellépni, turnéztak már Tarjával, de a tavaly novemberi Xandria koncerten is ők adták a "bemelegítést". Csúnya gonosz vagyok, de a Sorronia 40 perces fellépése maga volt a földi pokol. A dalaik között semmi különbség nincs, az összes ugyanarra a sémára épül. A zenei elképzelésben lenne pontenciál, a melankolikus, romantikus vonal működőképes lehetne. A legnagyobb baj, hogy nincs a zenekarban egy jó dalszerző. Az énekesnő énekelni nagyon nem tud, bár a számára megszabott 2 hangot korrektül hozza. Ezzel nem lenne baj, ha lennének olyan témái, amik jók. A Sorronia zenéjében nincs megjegyezhető dallam. Minden számban ugyanaz a hullámzó énektéma kerül elő, kivétel nélkül... Még ezt is lehetne orvosolni, ha lenne a frontasszonynak karaktere, de ez sincs meg, szegény csajnak nem, hogy hangja, de színpadi kiállása sincs, ott van, de minek... Sorry, ha ezzel megsértek valamit, de ez a műsor bűnrossz volt.
Na de a Nightwish... A Sorronia után rengeteg ember lepte el a színpadot, dolgoztak, mint a hangyák. Sorra pakolták fel a show kellékeit, díszletek, füstgépek, kis dobozka, meg mégegy, és még egy, meg megint...( ezek a kis dobozkák aztán a műsor közben 5 méteres lángcsóvákat meg szikrákat lőttek magukból)
A kiírt 20:30-as kezdéshez képest picit korábban is kezdődött a műsor, a Hans Zimmer intro után egyből be is robbant a Shudder Before The Beautiful. Szó szerint robbant, a dal hatalmas durranásokkal és füsttel kezdődött.A hangulat már itt óriási volt. Az új énekesnő, Floor Jansen tökéletes választás, egy rossz szava nem lehet senkinek. Sajnos nagyon hamar kiderült, hogy a helyszínválasztás rossz, ezt a show-t nem ilyen picsányi színapdra tervezték, ennek megfelelően a frontasszonyt már a nyitó dalban telibe találta a pirotechnika. Szemmel láthatóan fájt neki, de nagyobb baja szerencsére nem lett, és igazi profihoz méltó módon még az éneklést sem hagyta abba.
A műsor kifogástalan volt, régi és új dalok vegyesen váltogatták egymást. A teljesség igénye nélkül: ordítottuk az Amaranth szövegét, ingyen epilálást kaptunk a Weak Fantasy pirotechnikájától, Floor tartott egy kis meseidőt, és öngyújtót lengettünk a Sleeping Sun-ra.
Hatalmas meglepetés volt a Stargazers, amit 10 éve nem játszott élőben a zenekar. Floor énektudásának köszönhetően ezen a turnén újra előkerült.
Egy hiba volt csak: nagyon hamar eltelt ez a bő 1,5 óra.... Ha a pletykák igazak, december 12-én megkapjuk a folytatást!
Setlist:
Ráadás:
Rég volt 1989. Marilyn Manson idén 25 éve, hogy megkezdte karrierjét, ez alatt a negyed század alatt hatalmas utat járt be. Rengeteg arcát megismerhettük, volt ő Antikrisztus, nemtelen földönkívüli, belekóstolt a burlesque világába, és hős szerelmes vámpír is volt. Zeneileg is sok arcát ismerhettük meg, hiszen a 25 éves pályafutása alatt soha nem adott ki két egyforma albumot. Ezt a szokását még ma is tartja.
Sokan a 2007-es Eat Me, Drink Me után leírták főhősünket, pedig az egy óriási album volt, ám ami ezután következett, arra nincs mentség. 2009-ben a The High End Of Low óriási bukás volt, a hozzá tartozó sikertelen turné utóíze talán még mindig ott van az ember szájában. Ezután Mr. Manson évekre el is tűnt, majd 2012-ben ismét színre lépett, hogy rászabadítsa a hallgatóságra a Born Villain-t. Ez a lemez is elég felemás lett, bár körökkel jobb, mint bukott elődje (itt jegyezném meg, hogy a The High End Of Low-n baromi jó dalok vannak, csak a tálalás egy rakás moslék). Rendhagyó módon főhősünk nem tűnt el ismét évekre, folyamatosan turnézott, és csöpögtette az információkat, míg végül 2015-re napvilágot látott a The Pale Emperor.
Első hallgatás után megszólalni sem tudtam. Manson most nagyon beújított, beállt blues énekesnek, és mesterien ötvözte ezt az újító ízt a régi recepttel. Tulajdonképpen ez az album bejárja az egész karrierjét, hangulatában az egyes dalok szinte mindegyik albumról megidéznek valamit. De nem pofátlanul.
Elsőre talán negatív élmény lehet, hogy a lemez lassú. Nem is pörög fel, egyedül a klippes Deep Six kivétel ezalól. De a dalok annyira változatosak, hogy ez az egyhangú tempó nem is zavaró.
Kiválóan nyit a lemez a Killing Strangers-szel, ez egy lassan hömpölygő, nyomasztó dal, kezdésnek kiváló. Ez után következik a már említett, ugrálós Deep Six, és a már kislemezként megjelentetett Third Day Of A Seven Day Binge.
A The Mephistopheles of Los Angeles kellemesen nosztalgikus, az ezredfordulós Holy Wood albumot juttatja eszembe, a Warship My Wreck pedig egy igazán szívbemarkoló ballada. Manson mindig is mestere volt az ilyen daloknak.
A menetelős Slave Only Dreams to be King is telitalálat, feszes, lüktető, ahogy a tapsikolós The Devil Beneath My Feet sem mellényúlás.
A Birds of Hell Awaiting kicsit emlékeztet a High End of Low-on lévő I Have To Look Up Just To See Hell-re, azzal a csavarral, hogy még egy The Beautiful People-re emlékeztető gitárbetét is belekerült.
A már szintén ismert Cupid Carries a Gun félakusztikus remekmű, a végefelé egyre gyorsulva, igazán húzós darab.
A lassú, merengő Odds Of Even zárja a sort, hogy aztán zavaró csend és üresség boruljon a hallgatóra.
Marilyn Manson most tényleg összekapta magát. Egy érett, átgondolt albumot adott ki a kezei közül, amivel bebizonyította, hogy még mindig ő a fémzene császára. Köszönjük, Manson!
Dallista:
1. "Killing Strangers" 5:36
2. "Deep Six" 5:02
3. "Third Day of a Seven Day Binge" 4:26
4. "The Mephistopheles of Los Angeles" 4:57
5. "Warship My Wreck" 5:57
6. "Slave Only Dreams to be King" 5:20
7. "The Devil Beneath My Feet" 4:16
8. "Birds of Hell Awaiting" 5:05
9. "Cupid Carries a Gun" 4:59
10. "Odds of Even" 6:22
Hosszabb szünet után most ismét rám tört az írás ellenállhatatlan kényszere - ami nem csoda, hiszen Július 31.-én egy olyan élményben volt részem, amit sosem fogok elfelejteni.
Tarja Turunen már egészen kicsi koromban elvarázsolt és azóta is a rabja vagyok. Még a Nightwish-ben dalolászott, mikor "ismeretségünk" kötődött, a zenekarral való szakítása után a legnagyobb figyellemmel kísértem szólómunkásságát. Ám, tőlem független okok miatt sajnos nem volt alkalmam még soha élőben is megcsodálni őt, egészen mostanáig.
Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, a youtube-ra feltöltött videók alapján egy kellemes, ám középszerű koncert tűnt a legvalószínűbbnek. Ám amit kaptam, az sokkal több volt ennél.
Jó rajongóhoz méltóan természetesen nem hagytam ki a meet&greet-et sem, délután már aláírással, közös fotóval és Tarja ámulatba ejtő mosolyával voltam gazdagabb. Nagyon kedves, közvetlen nő, emberileg sem csalódtam benne.
A jó hely érdekében végigszenvedtem a Wisdom és a Destruction fellépését, ám ez a szükséges rossz kategóriába tartozik. A Destructionnal különösebb bajom nem volt, tisztességes bulit nyomtak, bár stílusuk a lehető legtávolabb áll tőlem. A Wisdom esetében már nem tudok pozitív lenni. Haknibanda, túlművészkedett, totál egyforma dalokkal, erőltetett, túlzásba vitt viccelődés (amikor az énekes huszonötödszörre rúgta seggbe ugyanazt a gitárost, majd vigyorgott, jelezvén: ő baromi humorors és eredeti, már több volt, mint kellemetlen). Mégis képesek életben maradni, ezek szerint erre is van igény.
Hosszas várakozás után elérkezett a várva várt pillanat, megszólalt a Deliverance nagyzenekaros verziója, ami az intro szerepét volt hivatott betölteni. Szépen a színpadra szivárogtak Tarja zenészei, majd kék ruhában maga az istennő, és ebben a pillanatban robban az In For A Kill. Hatalmas húzás volt ezt a dalt választani kezdésnek, a siker garantált. Ám arra sem én, és láthatóan még maga Tarja sem számított, hogy ekkora tömeg fogadja majd őt, alaposan meg is dőlt az a tévképzet, miszerint az énekesnő koncertjeire itthon nagyon kicsi az igény. Saccra három PeCsányi ember volt kíváncsi a show-ra, ami nem kis teljesítménynek számít, főleg itthon. A dal végeztével hatalmas ováció tört ki, mintha csak egy két órás koncert végén lennénk, de ez csak a kezdet volt! A hangulat egyre erőteljesebb lett, soha ilyet koncerten még nem láttam. Tarjus bivalyerős programmal ajándékozta meg a magyar rajongókat, egy másodpercnyi üresjáratot sem hagyott. A személyisége is lebilincselő: végig puszikat dobált nekünk, minden létező módon megköszönte a meleg fogadtatást, az arcán végig óriási mosoly ült, sőt, az utolsó dal előtt annyira meghatódott, hogy még el is sírta magát. Sehol nem volt a régi jégkirálynő feeling, semmi ridegség, semmi távolságtartás, Tarja szólókarrierje során fokozatosan levetkőzte ezeket a szerepeket, a színpadon egy gyönyörű, tehetséges énekesnő állt, hatalmas hanggal és hatalmas szívvel, és ez a szeretet végig kézzel fogható volt. Nem kellett ide tűzijáték, füstoszlop, konfetti, vagy óriási LED fal a színpad hátára, ez a nő egymaga képes volt nagyobb élményt, és mérföldekkel jobb, profibb koncertet adni, mint két éve az ex- zenekara a sportarénában. A tökéletes koncerthez nem öt méteres lángnyelvek kellenek, csak egy kis emberség.
Természetsen nem csak Tarja személyisége volt az, ami miatt tátva maradt az igen nagyszámú közönség szája: a programba nagyon erős és változatos dalok kerültek, slágerdalok (500 letters, Never Enough, Victim Of Ritual, UMLB), meglepetésdalok ( Little Lies, Ciarán's Well, Deliverance) és még sok másnagyszerű dal volt terítéken. Hatalmasat tarolt az Over The Hills and Far Away, az Until Silence pedig élőben leírhatatlanul gyönyörű.
Mindent összevetve, életem legnagyobb élménye volt ez a koncert. Hatalmas pozitív csalódás volt, és szemmel láthatóan ezt nem csak én gondoltam így szerencsére. Egy biztos: senki sem unatkozott. Remélem, ez a fellépés elegendő bizonyíték volt a hazai koncertszervezőknek, hogy nagyon is van igény itthon Tarjára. Talán hamarosan viszont láthatom, akkor már egész estéts, önálló koncerttel.
Setlist:
Mit keres Lady Gaga legutóbbi albuma egy alapvetően szimfonikus metállal foglalkozó blogon? A kérdés jó. Nos, mivel zeneileg elég széles körben mozgok és már régóta késztetést érzek rá, hogy írásba foglaljam a lemezzel kapcsolatos gondolataim, így a válasz már nem is olyan nehéz.
Stefani Joanne Angelina Germanotta bizony nem egy könnyű eset. A 2008-as debütalbummal (The Fame) szinte egyik napról a másikra robbant be a köztudatba és vált arénákat megtöltő látványossággá. A rá következő Born This Way méginkább megszilárdította a Lady Gaga nevet a köztudatban. A nő egy jelenség: divatdiktátor, tehetséges zenész és botrányhős, ám joggal merül fel a kérdés: meddig lesz ez érdekes? Bizony, mindig is nehéz dolguk volt a sokkolásra építő művészeknek, ez alól Gaga sem kivétel, és ezt ő is tudja. Marad hát az egyetlen megoldás: ki kell adni egy piszokjó dalokkal teli lemezt. Ám ez nem sikerült maradéktalanul.
Némi fáradtság érződik az ARTPOP-ból. A 15 dal közül zavaróan sok csak töltelék szerepet kapott, ez szokatlan a hölgytől. A nyitó Aura például rögtön ilyen. Jó dal, de közel sem hozza a megszokott színvonalat, nem volt túl szerencsés húzás rögtön a legelejére tenni. A rá következő Venus már telitalálat: ütős alap, fülbemászó dallam.
Rövid monológgal nyit az első bombasláger, a G.U.Y., ami kemény elektronikával zakatol, a refrén elnyúló dallama pedig megkoronázza az egyre fülledtebb hangulatot. Említésre méltó a -számomra- zseniális Do What U Want, R. Kelly közreműködésével, és a címadó ARTPOP merengő hangulata is a kellemes pillanatok közé tartozik.
A Fashion! szép zongorabetéttel indít, majd egy középtempós dallá teljesedik, de sajnos nem elég érdekes.
Az abszolut csúcspont részemről a gyönyörű Dope, a zongora és az elektronika tökéletesen egészítik ki egymást, ráadásul Gaga akkorát énekel benne, hogy az ember csak pislog utána. Igazi gyöngyszem ez a ballada.
A záró Applause számít a másik bombaslágernek, eléggé fogós ahhoz, hogy az album végeztével arra késztessen, hogy újból elindítsuk.
Egy szó mint száz, nem ez a legjobb Lady Gaga album. Főhősnőnk elfáradt, túl sokszor engedi el a hallgató kezét. Ám mégsem lehet azt mondani, hogy rossz az album: a fentebb kiemelt dalok vannak annyira erősek, hogy megmentsék a produkciót, de túl kevés van belőlük ahhoz, hogy ne maradjon az emberben hiányérzet. Így ez nem más, mint csak az aktuális Lady Gaga sorlemez.
Tracklist:
A holland Within Temptation sosem tartozott az önmagukat ismétlő zenekarok közé, minden egyes albumukkal egy újabb arcukat mutatják meg. Folyamatosan, lemezről lemezre fejlődnek, finomodnak, miközben végig megtartják azokat az azonnal felismerhető, jellegzetes elemeket, amikről bárki, bármikor azonnal megismeri őket.
Az 1997-es Enter óta már sok víz lefolyt a Dunán. Túl vannak néhány albumon és rengeteg turnén, valamint mélták nevezhetők a female fronted metal egyik legkiemelkedőbb zenekarának. De az a Within Temptation, amit a legújabb, Hydra című lemezen hallhatunk, szinte már nyomokban sem emlékeztet arra a borongós, angyalkás, monumentális, misztikus WT-re, akik hajdanán voltak. Az új irányvonal gitárorientált, direkt, slágeres, szinte már popos. Itt most le kell szögeznem, hogy nekem ez az új irány nagyon bejön. A változás jó, főleg, ha ilyen minőségben történik, a Hydrával kapunk 10 bombaslágert, és rengeteg vendéget.
Nézzük a dalokat. hatalmasat dörren a nyitó Let Us Burn. Ezt a dalt már hallhattuk korábban, demó verzióban a 'Paradise (What About Us?)' EP-n. Nem történt túl sok változás, itt-ott egy kis változtatás a dallamon. De: sokkal vastagabban szól. A következő Dangerous-ban az ex - Killswitch frontember Howard Jones vendégeskedik. Húzós, gyors dal, ami a WT-től szokatlan. De nagyon jól áll nekik. Óriásit robban a refrén, ami szinte beleeszi magát a hallgató fülébe.
Az első igazi meglepetés az And We Run, ahová az ameriaki rapper, Xzibit ugrik be. A dal hibátlan. Tele van feszültséggel, a rap részek pedig zseniálisan illenek a képbe. Hasonlóan telitalálat a Tarja vendégeskedésével döngölő Paradise (What About Us?), amit szintén ismerünk már az azonos című EP-ről.
Az Edge of The World egy gyönyörű balladának induló, később bekeményedő mestermű, kellően ellátva a megfelelő feszültséggel és túltelített érzelmekkel. A 2004-es Memories mellett talán ez a WT leggyönyörűbb lassúja. Ezután óriásit robban a Silver Moonlight, amit demó verzióban szintén ismerhettünk már. Ugyanaz a helyzet, mint a Let Us Burn esetében: pofátlanul vaskosan szól.
Fülbemészó riffel indul a Covered By Roses, ami egy még fülbemászóbb refrénnel folytatódik. Üde, pezsgő sláger. A Dog Days változott talán a legtöbbet a demó verzióhoz képest, az album egyik legjobb dala lett belőle.
Keménykedős, sodró a Tell Me Why, kellően drámaira véve a hanulatot. A Záró Whole World Is Watching pedig szavakkal szinte már leírhatatlan. Sharon és Dave Pirner duettje gyönyörű, méltó lezárása az albumnak.
Büszke vagyok a Within Temptation-re, hogy mernek kockáztatni, mernek teljesen megújulni. És nem nyúltak mellé, még egy ici-picit sem. Azt hiszem, a Hydra már most megérdemelné a "2014 legjobb albuma" címet.
Tracklist:
1. Let Us Burn
2. Dangerous feat. Howard Jones
3. And We Run feat. Xzibit
4. Paradise (What About Us?) feat. Tarja
5. Edge Of The World
6. Silver Moonlight
7. Covered By Roses
8. Dog Days
9. Tell Me Why
10. Whole World Is Watching feat. Dave Pirner
Kicsit megkésve érkezett ez a kritika ugyan, de legalább van. A Nightwish-féle szappanopera már mindenki számára ismert, így most nem húznám ezzel fölöslegesen az időt.
De nézzük csak, mi lesz abból, ha összerakjuk a világ legjobb szimfonikus metalzenekarát a színtér legszerteágazóbb képzettséggel bíró énekesnőjével. Az eredmény vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz lehet. Floor Jansennek könnyű dolga van, neki már a Nightwish nélkül is elég nagy neve volt a szakmában, nem alaptalanul. Talán ezért döntött úgy a főnök, Tuomas is, hogy véglegesen is őt állítja a mikrofon elé.
És egy kicsit a DVD-ről is. A tavalyi, Wacken fesztiválos fellépés volt az Imaginaerum turné egyik utolsó állomása, bár a koncertprogram inkább best of jellegű. Kezdésként rögtön meg is kapjuk a 2004-es Once nyitányát, látványos pirotechnikával, a háttérben színes, cirkuszi képek villódznak. A Nightwish mindig is nagy hangsúlyt fektetett a látványra, az utóbbi időben ez hatványozottan igaz. Az erős kezdés után jön egy még régebbi gyöngyszem, a She Is My Sin egy kicsit átigazított verziója. Floor hibátlanul teljesít, a közönséget profin csavarja az ujjai köré. Az igazi fesztiválhangulatot fokozván elő is kerül a Ghost River, ahol a hölgy ad egy kis ízelítőt a hörgős hangjából is. De valahogy végig olyan érzésem van, hogy Floor és Marco hangja sehogy sem passzol össze. MIntha le akarnák egymást ordítani a színpadról. 
Ismét előkerül egy régi kalsszikus, az Ever Dream, majd a sort a Storytime folytatja. Floor hangjától teljesen más karaktere lett ennek a dalnak is, lüktetően feszes. A közönség is szemmel láthatóan imádja, a jelek szerint tényleg megállja a helyét. Az eddig felépített túlvilági hangulatot pillanatok alatt agyon is csapták a fiúk és a lány, következik ugyanis az I Want My Tears Back, ami azonnal táncházzá változtatja az egész Wacken-t. Igen, ez kell egy fesztiválra. És mi kell még? Nemo. Bár ez a folkosított verzió teljesen megöli a dal eredeti értelmét. Nem baj, ez még a kellemes mellényúlás kategóriába tartozik. Folytatásként érkezik a 2007-es Dark Passion Play instrumentális műve, a Last Of The Wilds, ami dalszöveg nélkül is énekel.
A Centhury Child epikus nyitánya, a Bless The Child folytatja a sort, a szemfülesebbeknek még talán az is feltűnik, hogy Floor rucit váltott, mondjuk elég előnytelen darab. De ez nem divatbemutató, gyorsan szét is szedi az ember agyát a Romaticide, ami a címével ellentétben a Nightwish pályafutásának egyik legkeményebb száma. Félelmetes, amit Floor a dallal művel, erre azt hiszem, hogy igazán kevés énekesnő képes csak.
Ismét visszatér a dolog a Dark Passion Play-hez, az Amaranth következik, füstoszlopokkal és közönséghergeléssel. 
Abszolút csúcspont a Ghost Love Score, ami még most, sok-sok év elteltével is ugyanolyan félelmetesen katartikus, mint 2004-ben. Zárásként érkezik a Song Of Myself és a Last Ride Of The Day kettőse, a fináléban pedig kapunk lángcsóvát, tűzijátékot, füstöt, magyarán mindent eldurrogtatnak, ami még van. Hatásos levezetése a koncertnek az Imaginaerum album címadója.
Szokás szerint fergeteges show-t művelt a Nightwish, félelmetesen erős setlisttel és egy félelmetesen erős énekesnővel. Hol itt a hiba? Eltűnt a fenséges távolságtartás, Floor kézzelfoghatóvá, közelivé teszi az egészet. De majd meglátjuk, mit hoz a jövő...
Tracklist:
